Az új világ úttörői vagyunk

Emlékeztek még a tavalyi december 21-ét megelőző, tömeges hisztériát okozó elméletekre? Sokan megmosolyogták, de még többen tartottak valami ismeretlentől, félelmetestől, ami vagy véget vet a világunknak, vagy gyökeresen megváltoztatja azt. (Az utolsó ítélet helyes értelmezése az, hogy azt követően már nem lesz ítélkezés az emberek körében.)

Én azt a nézőpontot osztottam akkor is, és osztom ma is, hogy december 21-ét megelőzően elkezdődött egy lassú folyamat, és ezen a napon talán egy picit felerősödött. Azt hiszem, hogy azt mindannyiunk nevében kijelenthetem, hogy a világnak változásra van szüksége, mert az ember, aki alapvetően egy intelligens lény, a vesztébe tud rohanni (többnyire az ego késztetése miatt). Értem ez alatt azt, hogy sokan a legfontosabbnak az anyagi javak felhalmozását tartják és az érzelmeiket a háttérbe szorítják. Pedig az öröm alapvető állapotunk, csak valahol útközben elfeledkeztünk erről. 

Természetesen fontos a pénz, és az ezzel együtt járó javak tulajdonlása, de nem minden áron. Amikor az ember az anyagiakat helyezi a valódi boldogsága elé, ott már baj van. Én úgy érzem, hogy ennek a folyamatnak a visszafordítását igyekezett december 21. elindítani. Persze ezen kívül még az emberi kapcsolatok fontossá tétele, a szeretet kiterjesztése ugyanolyan fontos feladat.

Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de az én életemben elég sok változás történt az elmúlt tíz hónapban. Pedig előtte úgy gondoltam, hogy elég spirituális vagyok; ezért kevésbé fognak érinteni a változások. Nos, tévedtem. Nem mindig láttam ennek az átalakulásnak a pozitív oldalát, de azóta már rájöttem, hogy a változások nagy része a saját életünk és a világ jobbá tételéért történik.

Sokszor csak jóval később értjük meg, hogy mi miért történt; és amiről azt hittük, hogy a lehető legrosszabb, ami történhetett, az lesz új, boldog életünk alapja. Sokkal könnyebb összerakosgatni az apró darabokat akkor, amikor már látjuk a teljes egészet.

Nem érdemes tehát hadakozni a változások ellen, mert ezek a mai átalakuló univerzumban teljesen mindennaposak.  Gondolkodjatok el azon, hogy a ti életetekben milyen változások történtek, és ezek mennyire illenek bele egy felemelkedett világba. Egy biztos, hogy ebben az életünkben mi már lerakjuk az új világ alapköveit. 

Az elkerülhetetlen sors

„A világegyetemben mindenki és minden összefügg. Ha tiszta marad a szíved, akkor meglátod a jeleket. Kövesd őket és megismered a sorsod.” – hangzik el egy filmben (bár én nem láttam, de ez a mondat eléggé hatásos).

Az értelmező szótár szerint a sors egy olyan hatalom, amelyről azt gondolják, hogy irányítja az ember életének alakulását. Valamennyi igazságot látok ebben a meghatározásban, de azért szerintem ettől lényegesen összetettebb jelenségről van szó. A sors minden ember életének része a születéstől egészen a halálig. (mármint a test haláláig, mivel a lélek nem hal meg) Sok olyan meggyőződés van, hogy sorsunkat mi magunk választjuk meg a születésünk előtt. Én ezzel teljes mértékben egyetértek, csak az a probléma áll fenn, hogy mikor megszületünk, akkor már nem emlékszünk az erre az életre választott sorsunkra.

Mindannyiunknak vannak nagy álmai, vágyai, melyeket próbálunk megvalósítani az életünk során. Az elérésük után, azonban nem mindig vagyunk elégedettek és nem érezzük, hogy valóban ezt akartuk volna. Ezek az esetek valószínűleg nem tartoznak a sorsszerű események közé.

Aztán ott vannak a negatív események, amelyekkel kapcsolatban gyakran mondjuk, hogy az ’Isten büntet’. Én azonban biztos vagyok abban, hogy a Teremtő jóságos és sosem büntetne meg minket, akiket szeret. Ha már itt tartunk, akkor el kell, hogy mondjam, hogy a bűnben nem is hiszek. Emberek vagyunk és tévedünk, de ezt megbánással ki is tudjuk javítani.  A nehéz élethelyzeteket is mi választjuk, és ebből következik, hogy erőnk is van a továbblépéshez.

Sőt, tovább megyek; mi választjuk ki azokat az embereket is, akikkel találkozunk és hosszabb-rövidebb ideig egy úton megyünk. Ezek nagy része sorsszerű találkozás. Én azt ajánlom nektek, hogy időnként adjatok hálát ezekért a személyekért, mert nélkülük nem lennétek azok, akik most vagytok.

Ha tudatosan figyeljük az érzéseinket, akkor érezhetjük, hogy mi tölt el minket boldogsággal, elégedettséggel. Ha azonban szorongást, félelmet érzékelünk magunkban, akkor biztos, hogy rossz úton járunk, és nem a sorsunkat éljük. Ilyenkor sürgősen változtatni kell az életen és elgondolkodni azon, hogy mi okoz örömet a mindennapjaink során.

Az életet azért kaptuk, hogy boldogok legyünk és örömmel járjuk végig, ezért nincs benne hely olyan tevékenységeknek, amelyek rossz érzéssel töltenek el minket.

Én mindenkinek azt kívánom, hogy az életét a sorsa szerint élje, mert akkor biztos, hogy nem lesz oka panaszra. J

Mindennapi 'kenyerünk' az öröm

Gondolkodtatok már azon, hogy minek tudtok örülni egy napotokban? Van egyáltalán olyan pár percetek, amikor úgy érzitek, hogy tele vagytok életörömmel? Úgy gondolom, hogy a mai világban ez egy nagy probléma. Csak tesszük a napi rutint és nem éljük meg a pillanatot. Mindennapjaink alapját kellene, hogy jelentse az öröm, mert olyan energiákat szabadít fel, amelyek által teljessé válik az élet. 

Ízlelgessétek a szót, hogy életöröm! Mondjátok ki és figyeljétek a reakciót. J Ugye, hogy mosolyt csal az arcotokra és máris jobb a kedvetek? Milyen jó is lenne a nap nagy részét ebben az állapotban eltölteni. Van egy jó hírem, ez nagyban rajtatok áll. A legkisebb napi teendőnkben is lehet örömet lelni, és, ha erre többször felfigyelünk, akkor automatizmussá fog válni.

Annyi minden okozhat örömöt az embernek. A reggeli napsütés, a sárguló falevél, egy mosolygós kisgyerek, a kávé illata, egy séta; mind mosolyra készteti az embert, ha tudatosan megéli ezen eseményeket. A sort még rengeteg dologgal lehetne folytatni; de mivel ez személyiségfüggő, ezért mindenkinek magának kell feltennie a kérdést, hogy mi okoz neki örömet. 

A munkáját elveszítő ember is megláthatja a lehetőséget az adott helyzetben, hiszen ez idő alatt tanulhat és lehet, hogy sokkal jobb munkát talál, amiben valóban örömét leli. Egy betegség olyan életmódváltásra sarkallhatja az adott személyt, ami az életét pozitív irányban változtathatja meg. Mindennek megvan az örömmel teli oldala is.

Nem igazán szeretném a témát tovább boncolgatni. Mindenkinek saját magának kell meghoznia a döntést, hogy mennyire akarja az életét örömmel megtölteni, és mit hajlandó megtenni ennek érdekében. Fedezzük fel az eredendően bennünk lévő örömöt! J

Az a bizonyos rózsaszín szemüveg...

Meglátni a másik emberben a tökéletest? Talán ez az emberi létezés legnehezebb feladata. Földi létünk során mindannyian tökéletesnek teremtettünk, de ezt a tökélyt se magunkban, se másban nem fedezzük fel egykönnyen. Ez rengeteg konfliktust szül az életünk során, amit könnyedén elkerülhetnénk, ha megpróbálnánk tudatosabbak lenni.

Én is még csak kezdő vagyok ezen az úton, de azt elmondhatom, hogy nagyon sok múlik az elhatározáson. Ha előtérbe helyezzük a magunk és mások negatív tulajdonságait, akkor csak nagy nehezen fogjuk meglátni azt a tökéletességet, amit Isten nekünk ajándékozott; hiszen megvan bennünk minden olyan tulajdonság, amivel ő is rendelkezik . (A büntetést ne vegyük ide, mert azt csak egy ego – uralta embercsoport találta ki.)

Az, hogy vannak tökéletlenségeink, nem tagadhatjuk, hiszen az ego bennünk van és nem könnyű vele leszámolni. Bár szerintem nem is kell; elég, ha a hangerejét olyan alacsonyra vesszük, hogy ne is figyeljünk rá. Próbáljuk meglátni a csodákat, a pozitívumokat, mert már az érzés is tökéletes lesz, hogy nem a támadó gondolatokat helyezzük előtérbe.

Valóban olyannak látunk mindent, amilyen képzeletbeli szemüveget teszünk a szemünk elé. Ha ez a szemüveg sötét, akkor komorak leszünk és másokat okolunk emiatt. Ellenben, ha egy rózsaszín vagy bármilyen csodás színű lencsén keresztül szemléljük az embereket, akkor egy teljesen új szemszögből láthatjuk meg az egész világot. Olyan lesz, amilyennek Isten teremtette, mert ő csak a legjobbat akarja nekünk. (Ha mégsem így érzékelünk mindent, az azért van, mert szabad akaratot is kaptunk az élettől, ami  „segít” nekünk a saját képünkre formálni a világot.) Amikor először felvesszük ezt a rózsaszín szemüveget, ne felejtsünk el hosszan belenézni a tükörbe és meglátni a saját tökéletességünket.

Egy a tökéletességről szóló idézetet szeretnék megosztani veletek, ami inspirálhat minket arra, hogy minél rózsaszínebb szemüvegen keresztül szemléljük a világot. (Természetesen nem csak szerelmi kapcsolatra vetíthető ki az idézet :))

„Egyikük sem tudta elképzelni, hogy ilyen mélyen el lehet merülni valakibe. Valakibe, akinek a közelsége, tapintása, illata a tökéletesség érzületével lepi és ajándékozza meg kölcsönösen őket. Tudaton és képességen kívüli folyamat ez, és bizonyára istenek irányítják, hiszen ilyen áradó boldogság nem fakadhat embertől.” Jean-Pierre Montcassen

A sokszínűség varázsa

A másság egy olyan állapot, amit először az adott személynek kell elfogadni, aki felfedezte, illetve tudatosult benne, hogy eltér az átlagtól (ha egyáltalán létezik ilyen). Nagy harc lehet az önelfogadás, amit csak az ismer, akinek ezt át kell vagy kellett élnie. Nem egy röpke elhatározás, hanem egy hosszú munka eredménye; és még ez sem garantálja a teljes szabadságot (a szabadságot mások ítéleteitől).

Egyáltalán nem segít, ha a szűkebb vagy tágabb környezet megpróbálja lebeszélni a személyt a mássága felvállalásáról. Hallottam már olyat, hogy a szülők megpróbálták meggyőzni a gyereküket arról, hogy nem is homoszexuális. Csak azt nem értem, hogy milyen jogon, hiszen a gyermekvállalás nem arról szól, hogy világra hozok egy gyereket magamnak, akit olyanra formálok, amilyenre én akarom, vagy amit én nem tudtam megvalósítani. Az egyik legnagyobb emberi hibának tartom ezt a viselkedést. Minden személy egyedi és nem lehet másnak beleszólnia az életébe, akármilyen közeli hozzátartozóról van szó.

Ezzel csak nehezedik a helyzet, hisz a másságával küzdő (többnyire) fiatal azt látja, hogy még a családja sem támogatja. Ez óriási mértékű elfojtásokat eredményez, amiből biztos, hogy nem tud kifejlődni egészséges öntudat. Ahhoz, hogy egy boldogabb világot hozzunk létre (mivel ezt csak magunktól várhatjuk) meg kell látnunk a sokszínűség varázsát. Hiszen annyira unalmas lenne, ha mindannyian ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkeznénk. Így bárkivel találkozunk, próbáljuk meg megkeresni benne az egyediséget, amitől ő nagyszerű tagja a társadalomnak. Nem baj, ha elsőre nem találunk ilyet, hiszen biztos ott van a másikban, csak engedni kell felszínre törni. Úgy gondolom, hogy mindannyian ’mások’ vagyunk, csak nem mindenkinél nyilvánul ez meg látható formában.

 Ezért arra bátorítok mindenkit, hogy legyen szó bármilyen másságról, ha ilyennel találkozunk, akkor adjunk egy mosolyt, egy jó szót, vagy egy bátorító tekintetet. Egy ilyen számunka kicsi gesztusból elindulhat egy olyan elfogadási folyamat, amivel valakinek az életet változtathatjuk meg pozitív irányban. Nincs különbség ember és ember között, mi mindannyian beletartozunk a nagy egészbe, ahol senki se jobb vagy rosszabb a másiknál. 

Megéri másnak lenni?

Megéri vagy nem, sok esetben nincs döntési lehetősége az embernek. A másság az átlagtól való eltérést jelenti; de számomra rögtön adódik a kérdés, hogy mi számít manapság átlagnak? Én személy szerint nem szeretek beállni a tömegbe és követni a többség által elfogadott álláspontot; de sokan félnek a megbélyegzéstől és nem merik felvállalni önmagukat. 

A másságnak rengeteg formája van, mégis csak egy pár került reflektorfénybe az elmúlt években. Másnak tekintjük a mozgásukban korlátozottakat, a szellemükben korlátozottakat, azokat, akik nem a másik nemhez vonzódnak, hanem a sajátjukhoz. Mások a látásukban, beszédükben és hallásukban korlátozottak is. Körülbelül eddig tart a köztudat, de az előzőekben felsoroltak semmit sem tehetnek a másság ellen. Lehetséges, hogy nem fogadják el magukat és bezárva háborognak, de ekkor a saját életüket teszik tönkre. Amennyiben vállalják egyediségüket a világ előtt, nagy tanítók lehetnek, akik az egyik legfontosabb emberi tulajdonságot, az elfogadást oktatják.

Nézzük meg a másik csoportot, akik kevésbé látványosan tartoznak a ’mások’ csoportjába, de mégis kapnak hideget – meleget. Egy keresztény országban, ha valaki nem ezen eszmék mentén él, akkor hamar megszólás áldozatává eshet. Hiába a vallásszabadság, ha valaki az átlagon kívül esik, akkor már ő is kap egy bélyeget. Szerencsére ebben a témában már látszik egy kis változás, de az átlagtól eltérőknek itt is fel kell vállalniuk önmagukat, hogy megmutassák, ugyanolyan becsületes, tiszta lelkű (sőt akár még empatikusabb) lakosai az országnak, világnak, mint az elfogadott sokaság.

Egy pesszimista országban elég csupán optimistának lenni ahhoz, hogy az ember kitűnjön a tömegből. Szerencsére egyre több a pozitív gondolkodású ember és egyre nagyobbra növelhetjük ezt a (még) kisebbséget.

Ott vannak még azok, akik másképp gondolkodnak a politikáról, közéletről, kultúráról, az életmódról; és még lehetne sorolni. Talán még egy réteget emelnék ki. Manapság eléggé elterjedt, hogy a nők az önmegvalósítást helyezik a család elé, vagy legalábbis egyformán fontosnak tartják mindkettőt. Egyes konzervatív csoportok elítélik a nők ezen csoportját, pedig az ilyen határozott, önmagukat felvállaló nők olyan gyerekeket nevelhetnek, akik merik vállalni egyediségüket és ezzel együtt minden másságot elfogadnak.

Ha bármelyik fentebb említett csoportba beletartozol, akkor biztosan érzékeled az elfogadás fontosságát. Mi, akik bármiben a kisebbséghez tartozunk, mutassuk meg az átlagnak, hogy az önmagát felvállaló rétegekben rengeteg erő lakozik. J

Pozitív vs. Negatív

Mostanában sokat gondolkodom azon, hogy miért címkézünk fel mindent, amit látunk? Bármi, amit látunk, azt szépnek, csúnyának, jónak, rossznak, feketének vagy fehérnek gondoljuk. A semlegest valamiért nem tartjuk valódinak. Az ego bátorít minket arra, hogy minél többet címkézzünk. Ha valami hozzánk hasonlatos, akkor a jó, ha velünk ellentétes, akkor a rossz jelzővel látjuk el.

Ezek után bennem felmerül a kérdés, hogy egy tárgyat, egy személyt vagy egy eseményt láthatunk-e a maga valójában. Úgy érzem, hogy sokszor már az ítéleteinkkel felruházott kép tárul elénk. Próbálunk mindent a saját magunk képére formálni. Meglepődnénk, hogy véleményalkotás nélkül mennyire másnak látnánk a körülöttünk lévő dolgokat.

Az ego szerepének háttérbe szorításával csökkenek a címkézések és a világot is egészen más színben láthatjuk. Tudatosságunkat itt is kamatoztatni kell. Igaz, hogy erőfeszítéssel, de oda kell figyelnünk a gondolatainkra és, amint ítélkezni próbálunk, létre kell hozni egy számunkra pozitív gondolatot és elengedni a negatív véleményt. Azt mindenképp szeretném kiemelni, hogy Isten mindent jónak teremtett, tehát, ha valamit pozitív címkével látunk el, akkor az a valódi jellemzője. És így már adódik a megoldás, hogy csak a negatív gondolatokat kell elengednünk. ( Sokkal egyszerűbb a feladat így. J )

Ezzel kapcsolatban szeretnék megosztani veletek egy történeket, amivel már többször találkoztam és teljes mértékben egyet is értek vele.

Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:

- Milyenek itt az emberek? - tudakolódta.

- Hová valósi vagy? - kérdezett vissza az öreg bölcs. 

- Athéni vagyok.

- És felétek milyen nép lakik? - kérdezett tovább az öreg. 

- Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan. 

- Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. - mondta az öreg.

A vándor búsan folytatta az útját. 

Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénból jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek. 

- Nagyszerű emberek élnek ott. Barátságosak, segítőkészek ás nagyon becsületesek. - válaszolta nem kis büszkeséggel az utas. 

- Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! - mondta az öreg bölcs. 

A vándor vidáman fütyörészve folytatta az útját a város felé. 

A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:

- Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!

Az öreg bölcs mosolyogva csillapította. 

- Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál. 

Létezésünk középpontja a szívcsakra

Vannak olyan nézetek, mely szerint a Föld szívcsakrája a Pilisben található. A Dalai Lámának is feltették az erre utaló kérdést, és elmondta, hogy a legtöbb ország azt hiszi, hogy ők a világ közepe, de ezt egyik nemzettel kapcsolatban sem lehet kijelenteni.

Ti valóban úgy gondoljátok, hogy országunkban van a Föld szívcsakrája? (Bár szerintem csakrák csak az emberi testben léteznek.) Én nem érzem úgy, hogy ez az ország tele lenne szeretettel, megértéssel és elfogadással. Természetesen most nem szeretnék pesszimista lenni, csak szeretnék rámutatni a lényegre.

Nem szükséges, hogy a Földön bárhol is legyen szeretetközpont, hiszen mindenhol lehetséges a létezése. Legelőször saját magunkban kell kialakítani (erre tökéletes gyakorlat a csakratisztítás) egy ilyen központot, amely képes szeretet adni és elfogadni. Úgy gondolom, hogy nem olyan egyszerű feladat ez, mint gondoljuk.  Nem véletlen, hogy a hét fő csakra közül a szívcsakra a középső. Véleményem szerint ez egy központ, ami köré egy boldog életet építhetünk.

Muszáj feltenni ez a kérdést magunknak: úgy gondolom, hogy szeretem a másikat, vagy valóban teljes szívvel szeretem?  Az előző inkább már a megszokás érzése, de nem igazán lehetséges ebben a fázisban felnézni a másikra. Nincs meg az a melegség a szívben, aminek valójában léteznie kellene egy értékes kapcsolat fenntartásához. Természetesen ezt minden típusú kapcsolatra értem.

Próbáljuk meg tudatosan megfigyelni a szeretet érzését az életünkben (mind az adás, mind az elfogadás területén). Ha nem tartjuk elég erősnek az érzést, akkor változtathatunk rajta; és érdemes is, mert úgy gondolom, hogy a szeretet sokféle lelki sebet képes begyógyítani. A kisgyereknek ugyanolyan szüksége van rá a fejlődéshez, mint a felnőtteknek a továbblépéshez.

A szeretet kifejezése történhet szavakkal, melyekkel elismerhetünk, bátoríthatunk, vigasztalhatunk, és bármi mást tehetünk, amivel törődésünket fejezzük ki. Ha időt fordítunk másokra, azzal ugyanúgy ki tudjuk fejezni érzéseinket. Nem nézzük az óránkat, nem sietünk, hanem foglalkozunk a szeretett személlyel. Az érintés nyelve ugyanolyan erős, mint a szavak nyelve (egyesek szerint még erősebb, hisz léteznek tartalmatlan szavak). És ott vannak még az előző bejegyzésemben szerepet kapó emocionális nyelv eszközei is, mint a mosoly és a tekintet.

Azt hiszem, hogy van miből válogatni, csak valóban figyeljünk a szeretet előtérbe helyezésére.