Február 1… Hat éve volt az első
pánikrohamom. Tisztán emlékszem arra a napra. Gyönyörű, napsütéses idő volt.
Emlékszem, hogy mit ebédeltem, sőt arra is, hogy milyen pulóvert viseltem.
Aztán jött az összeomlás, az első kétségbeesett pánik a halálfélelemmel. Azt
éreztem, hogy vége az életemnek, és hogy már semmi nem lesz ugyanolyan. Aznap
este újabb pánikrohamom volt, és az orvosok a szorongásoldót találták a
legmegfelelőbb megoldásnak. Természetesen annyira vágytam arra, hogy jobban
legyek, hogy bevettem, de a javulás csak átmeneti volt.
Hamar a lélek felé
fordultam, de azért nem voltam olyan stabil, hogy meg tudtam volna mindent
oldani. Maradt a gyógyszer és a természetes gyógymódok ötvözete. Hol jobban,
hol rosszabbul voltam. Boldognak azonban egyáltalán nem mondtam magamat. Már
akkor tudtam, hogy mindez azért történik velem, hogy segíteni tudjak másoknak.
Akkor nem volt ez akkora vígasz, hiszen többnyire a sötétséget láttam magam
körül. Nagyon féltem a szorongásoldó
elhagyásától, és amikor egyik napról a másikra letettem, akkor szédültem, és
nem voltam önmagam. Nem ez volt a jó időzítés. Tudtam, hogy még nincs itt az
idő. Arra azonban nagyon büszke vagyok, hogy nem adtam fel. A szorongásos
reggeleken is meditáltam és csakrát tisztítottam, imádkoztam. A gyógyszert
kiegészítette, majd fel is váltotta a homeopátia. Időközben egyre inkább
megismertem önmagamat, a lehetőségeimet és a határtalanságomat. Elkezdett világosodni az életem, és tisztult
a jövőképem is. A láthatatlan világ megismerése megadta nekem a gyógyuláshoz
vezető utat. Most már teljesen gyógyultnak tartom magam.
Hálás vagyok ezért az útért, még akkor is, ha akkor annyira
nehéznek éltem meg. Célom, hogy minél több emberhez eljussak, és megmutassam,
hogy van kiút a sötétségből, akkor is, ha jelenleg a kijárat még nem mutatja
meg magát.
