Szeretet vagy szerelem?

 Arról az éles vagy kevésbé éles határvonalról szeretnék írni, amely a szeretet és a szerelmet elválasztja egymástól. Valószínűleg nézőpont kérdése, hogy mennyire éles ez a vonal, így én csak a saját (alakulóban lévő) nézőpontomról tudok beszélni. Azért is írok erről a témáról, hogy közben hátha letisztulnak a saját gondolataim is.

Sokaktól hallottam már, hogy amikor szerelmesek, akkor „pillangók repkednek a gyomrukban”. Nem igazán tudom megfejteni ezt a szépen megfogalmazott kifejezést. Számomra talán a gyomorideghez hasonlítható ez az érzés, amikor idegesen várom, hogy keres-e, hív-e, egyáltalán mi fog következni. Amikor ilyen érzések kerítettek hatalmukba, nem alakult semmi jó a helyzetből. A szerelem valami boldog és lelki békét adó érzés számomra; a pillangós idegeskedés pedig valami egészen ellentétes. Lehet, hogy nem vagyok átlagos eset, de a legnagyobb érzéseim nem ilyen körülmények között születnek.

A szerelmes szeret, de van benne valami plusz. A nagy kérdés, hogy mi lehet az. Több lehetőséget találtam (szexuális vonzalom, egymás rezdüléseinek észrevétele, közös érdeklődési kör, közös cél stb.), de végeredményben arra jutottam, hogy ez egyénenként eltérő lehet. Két felnőtt ember kapcsolatában ketten alakítják ki a szabályokat, szokásokat. Külső szemlélő sosem fog belelátni két egymást szerető személy lelkileg intim dolgaiba.

A szeretet és szerelem különbségén elmélkedve, arra a következtetésre jutottam, hogy valami olyan megmagyarázhatatlan (és talán ezáltal nem is mindenki számára egyértelműsíthető) jelenség lehet, amely jóleső érzéssel tölti el egy kapcsolat mindkét résztvevőjét, még akkor is, ha nehézségekkel találják szembe magukat.

A következő idézet nem biztos, hogy mindenki számára a szerelemhez kapcsolódik, én mégis ide illőnek érzem és jóleső érzés volt a lelkemnek a befogadása.

„Olyasvalakit akarok, aki bízik bennem, és feltétel nélkül elfogad. Aki mindennel együtt szeret, beleértve a sötét és önző oldalamat is.” Li Jong Hi

Sírni jó

Valóban? – hangozhat a meglepődő kérdés. Sokak ugyanis a sírással valamilyen negatív élethelyzetet asszociálnak. Sőt egyes, számomra konzervatívnak számító emberek a sírást egyenesen női tulajdonságnak tartják. Azért tartom ezeket az embereket maradinak, mert nincsenek tisztában a sírás jótékony hatásaival.

Persze nem azt mondom, hogy minden élethelyzetben jó érzés, de többnyire még profitálhatunk is belőle. Sokszor sokkal megkönnyebbültebbnek érezzük magunkat egy kiadós sírás után. Ez azért van, mert a könnyeinkkel sokszor a feszültség is elszáll. Egy kutatócsoport még azt is megállapította, hogy a sírással ellazulnak az izmaink és a szívinfarktus esélyét is csökkenthetjük. Elfojtás esetén viszont fizikai megbetegedéseket is elő lehet idézni.

Sajnos, sok férfiba még gyerekkorban belenevelték, hogy sírni lányos, ezért nem szabad. Éppen ezért tart ott a férfinépesség, hogy halálozási adataik rosszabbak, mint a nőknek. A stresszt ugyanis sokkal nehezebben kezelik és vezetik le, mint ellenkező nemű társaik.

Nem azt mondom, hogy állandóan sírni kell, de, ha úgy érezzük, akkor ne szégyelljük könnyeinket. 

Több vagy kevesebb időt?

Persze a kérdés még rengeteg mindenre utalhat, de az én fejemben már néhány órája zakatol egy kérdés. Mi a jobb; ha egy problémával, szituációval hosszasan foglalkozunk, vagy hamar túllépünk rajta. Egy ismerősöm szerint a nők hosszasan problémáznak, amíg a férfiak könnyedén túllépnek.

Nos, én nem szeretnék általánosítani (bár a tapasztalatok szerint lenne alapja), ezért megnézném mindkét esetet.

A könnyed túllépés oldalán szerepel a kevesebb stressz, valamint a lazább gondolkodásmód. A hosszas problémázással viszont még tanulhatunk is, ha sikerül nem önmagunk ellen fordítanunk a saját fegyverünket. Természetesen ezek ideális esetek, melyek nem mindig állnak fenn. A könnyedebb gondolkodású emberek hozhatnak elhamarkodottabb döntéseket, viszont a hosszasan töprengők számára egy örökkévalóságnak tűnhet egy szituáció megoldása.

Igazából megoldást erre a témakörre nem igazán tudok és akarok találni, viszont talán az aranyközépút az, ami megoldást jelenthet. (persze ez is kompromisszummal járJ)

Önmagam tanulása

Mostanában elhanyagoltam a blogomat, és igazából az okát se tudtam volna megmondani néhány nappal ezelőtt. Azzal próbáltam magyarázni, hogy változtak a dolgok az életemben, nincs időm rá (pedig lett volna, de könnyebb volt önmagamnak is hazudni), illetve próbáltam elhessegetni az okok keresését. Tegnap este azonban megtaláltam, amit addig magam előtt is titkolni próbáltam. Önmagamat tanulom egy jó ideje. Tanulmányozom a saját reakcióimat különböző helyzetekre. Mindez pedig lefoglalja az energiámat eléggé ahhoz, hogy számotokra is hasznos és tanulságos bejegyzéseket írjak.

Azt hihetnénk, hogy önmagunkat ismerjük legjobban a világon, holott szerintem majdnem a legkevésbé. Szimplán legyintünk a saját magunkkal kapcsolatos kérdésekre, hogy azokra úgyis tökéletesen tudjuk a választ? Biztos ez? Ha mélyen magatokba néztek, biztos, hogy jól ismeritek magatokat? Tudjátok, hogy mit akartok? Tudjátok, hogy milyen érzésekre vágytok? Tudjátok, hogy milyen célok mozgatnak benneteket?

Próbáljatok meg a felszín alá nézni, hogy ténylegesen megismerjétek önmagatokat.

Gondolataink áramlása

Hányszor fordult már elő veletek, hogy gondolataitokba belemerülve hirtelen visszatértetek a nyüzsgő életbe és próbáltátok elfojtani a korábban gondoltakat? Ugyanis fölösleges tagadni, de időnként még a saját gondolatainknak se engedünk szabad utat. Elnyomjuk őket, mintha nem is hozzánk tartoznának. Pedig ezzel ártunk; de nem csupán önmagunknak, hanem a környezetünknek is, hiszen nem engedjük útjára saját személyiségünket. 

Gondolatainkat legtöbbször azért nyomjuk el, mert mások ezt várják tőlünk. Na, nem mintha ellenőrizhetnék, vagy mi beleláthatnánk az ő fejükbe… Léteznek olyan elvárások, melyeknek meg akarunk felelni, még akkor is, ha ezzel a saját személyiségünket torzítjuk. Egy kérdéssel zárom most, amin érdemes elmélkedni kicsit. A saját teremtő gondolataink alapján akarjuk élni az életünket, vagy mások elképzelése szerint?

Érzelmeink

Annyit beszélünk az érzésekről, de tisztában vagyunk vele, hogy miként állunk a saját érzéseinkkel? Manapság sokszor gondolkodunk úgy, hogy nincs értelme felfedni a saját érzéseinket, mert ezzel sérülhet egy mélyebb rétegünk. Viszont, ha nem fedjük fel soha a legbensőbb énünket, akkor mennyire adhatjuk önmagunkat? Túl sok a kérdés és nem biztos, hogy könnyű megválaszolni őket.

Müller Péter a következőket írja:

„Manapság szégyelljük a könnyeinket. Nem engedjük kicsurranni. De amikor igazán szeretünk, ott érezzük a viszketést a szemhéjunkon; nem sok hiányzik hozzá, hogy „elbőgjük magunkat”.

….

Nem szívesen mutatjuk a könnyeinket, mert ebben a rideg világban a gyengeség jelének vélik. Nem divat manapság. Az érzékenység a divat, nem az elérzékenyülés.”

Talán a válasz mégsem olyan nehéz. Legyünk elég bátrak ahhoz, hogy vállaljuk az érzéseinket, és ne mások elvárásaival foglalkozzunk.

„Görcsösen nem lehet boldognak lenni”

 Néhány hete kaptam egy Popper Péter előadását tartalmazó linket. Néhány napig várakozólistára tettem, de egy kis unszolásra végignéztem. Egyedül az előadás hossza miatt tologattam, de érdemes volt megnézni.

A fenti mondat is onnan származik. Ugyanis, Popper Péter szerint mindaddig, amíg hajszoljuk a boldogságot, nem is érhetjük el (az már egy egész más téma, hogy az író, pszichológus szerint boldogság hosszabb távon nem is létezik).

Nagyon nagy hatással volt rám ez az egyetlen mondat, ugyanis tapasztalattal rendelkezem ezen a téren. Volt időszak, amikor csak arra tudtam gondolni, hogy boldog akarok lenni. Természetesen egy idő után (mikor csak nem jött a nagy boldogság) a stressz érkezett boldogság helyett, valamint a lehangoltság.

Ilyenkor a legjobbkor jönnek bizonyos elfoglaltságok, amelyek elveszik az időt a „kétségbeesett boldogságkereséstől”. Ilyenkor sokkal lazábban viselkedünk és a boldog pillanatok is könnyebben beköszöntenek, illetve könnyebben észleljük őket.

Próbáljunk tehát úgy élni, mintha az élet valóban egy játék lenne és játsszunk gyereklélekkel! J

Mentsük meg a férfiakat!

 

Rögtön adódik a kérdés, hogy mitől? Nem kell sokat gondolkodni, hiszen a férfiak a statisztikák szerint hamarabb halnak meg, mint a nők. Ennek több oka is van.

A férfiak kevésbé tudják oldani a stresszt, mint a nők. Számukra még valamilyen szintű szégyennel ér fel a sírás, az érzelmek kibeszélése vagy akár a relaxáció is. Gyerekkoruk óta hordják a tudatalattijukban ezeket a berögződéseket. Éppen azért a feszültség csak gyülemlik bennük, mindaddig, amíg valamilyen betegségben utat nem tör magának.

A másik ok, hogy bizonyos fizikai tünetekkel elég későn fordulnak orvoshoz, megnehezítve ezzel a gyógyulást.

Mi nők akármennyi rosszat tudunk is mondani a férfiakra, szeretnénk, hogy minél tovább velünk legyenek. Ezért nekünk kell a kezünkbe venni az irányítást és változást hozni az életükbe. Természetesen csak kis lépésekben, hogy ne legyen túl feltűnő. Ajánlom a http://www.mentsukmegaferfiakat.hu/-t, ahol sokkal bővebb információt kaptok a témában.

Ki kell tartani?

A kitartás számomra egy olyan tulajdonság, amit nem tudok beskatulyázni pozitívnak vagy negatívnak. Kitartónak tartom magam az élet bizonyos területein, de vannak olyan részek, ahol hamarabb feladom. Ha nagyon belegondolok, nem is lehet mindenben kitartó az ember, hisz van, ami mellett nem is érdemes. El is érkeztem ahhoz a részhez, ami a bejegyzés megírására ösztökélt; vagyis, hogy miért érdemes kitartani? 

Vannak emberek, akik úgymond bigottan kitartanak a céljaik mellett, holott azzal sincsenek tisztában, hogy a cél elérése számukra valóban meghozza-e az áhított jót. Sok esetben valami miatt nem látják át a helyzetet és bizonyos aspektusok létezését, melyek megváltoztatják az egész helyzetet.

Éppen ezért, ha valamilyen nagyobb célotok van, vizsgáljátok meg alaposan, minden oldalról, hogy valóban érdemes-e kitartani mellette, mert sok energiát felemészthet egy nem jól megválasztott cél elérése. Ha egy kicsi kétely is támad bennetek, akkor várjatok, hogy letisztuljanak a gondolatok és tisztábban lássatok.