És ott van a mosolyhíd…

Annyit hallunk manapság az idegen nyelvek fontosságáról, hogy elfeledkezünk arról az egy kifejezési formáról, amely határok nélkül létezik. Az érzelmek nyelvét nem kell tanulnunk, hisz mindannyiunkban ott lappang mélyen, csak felszínre kell hozni. Ennek a nyelvnek az ismeretével a legértékesebbet tudhatjuk magunkénak. Gyerekként természetes volt az ismerete, de ahogy teltek az évek, háttérbe szorult az érzelmek kifejezésének ez a módja. Gondoljunk a minden átéléssel kacagó kisgyerekekre és a bölcs tekintetükre.

Egy mosoly, egy meleg kézfogás, egy bátorító tekintet mind lehetőséget adnak arra, hogy legalább egy kis időre felvidítsuk, vagy erősebbé tegyük mások lelkét. Nem mindig kellenek szavak ahhoz, hogy kifejezzük az érzelmeinket. Sőt, sokszor észrevehetjük, hogy bizonyos kimondott szavak mögött nincs tartalom; csak a másik tudja, hogy épp mit várunk el szavakba öntve. Egy mosoly és egy tartalom nélküli szó között óriási különbség van.

Amikor újra felszínre akarjuk hozni az érzelmek nyelvét magunkban, akkor kezdetben elég, ha csak figyelünk és észrevesszük a mások által adott emocionális kifejezéseket. Ha ezeket nem automatikusan fogadjuk, hanem mélyen beépítjük a lélekbe, akkor még jóval később is emlékezni fogunk egy-egy ilyen gesztusra, ellentétben a szavakkal.

Amikor már könnyedén felismerjük ezeket a ki nem mondott, de mégis mélyen kifejezett érzéseket, akkor kezdjünk el adni. Én úgy tapasztalom, hogy a mai rohanó világban nem mindenki tudja elfogadni a szeretetteljes mosolyt, vagy a vigasztaló tekintetet, de nem szabad feladni már az elején. Az erőfeszítések, amelyek jóindulattal vannak átitatva, mindig meghozzák a gyümölcseiket.

Sokszor érezhetjük, hogy kis pontok vagyunk a világban, de, ha egy kis pont rámosolyog egy másik kis pontra, aki ezt továbbadja, akkor máris elindítottunk egy olyan folyamatot, ahol ezeknek a pici pontoknak óriási szerepe van a világ érzelmileg intelligensebbé tételében.

Egyik kedvenc idézetemet szeretném megosztani veletek, ami Csitáry – Hock Tamástól származik:

„Van egy híd… Egy olyan híd, amelyhez nem kell kő, nem kell beton, nem kell építőmunkás. Mégis, szilárdabb, erősebb bármilyen emberkéz alkotta hídnál. Nincs állandó helye, mindig ott keletkezik, ahol szükség van rá. Ott keletkezik, ahol két ember találkozik. Két ember, aki szereti egymást, akinek szüksége van egymásra. Mert ez a híd mosolyból épül. Ott és akkor. A mosolyhíd.”